Minden tea

Minden szava arany. Akarom mondani Kosztolányi. Úgy tűnik, Kosztolányi szerette a teát. Olvassátok: Kosztolányi Dezső: Tea. 

TEA

“Az életemet úgy szeretném berendezni, mint egy nyugalmas és nagyszerű idillt. Nem kis szerepet szántam ebben a teának is. Abban az időben, mikor a koplalásba is belekóstoltam, az ágyon fekve gyakran kirajzoltam azokat a boldog és egyszerű napokat, amikor magamnak élhetek, s reggel lanyha kávét iszom, délután nehéz és sötét csokoládét, este pedig a komoly elmélyedés és a csend perceiben visszatérek a teához. Egy kéjenc válogathatja így a szeretőit. Éhomra egy barna nő, aztán szöghajúak és vörösek, délután egy súlyos, fekete parasztszépség, tartalmas zamatú, mély és furcsa. Estére azonban a legmegrögzöttebb roué is egy kedves, vallásos szőkéhez fordul.

Imádom a teát. Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfümje, a lelke, az illúziója elvesz, mert nem tudják lemérni, és csak a sárga, forró víz marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért való, kéjes, mint a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsúlyozza, aláhúzza igazi valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi. Hasonlatos a szőke nőkhöz, akik azonnal átveszik a férfi egyéniségét, s ha géplakatossal beszélnek, a gépek érdeklik, de ha költő szól hozzájuk, ábrándosak lesznek, és rímekben felelnek.

A hangulatok egész skáláját tudom vele kifejezni. Az, aki ügyes szakácsa az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni a csészéjébe. Nem is igen bízom azokban, akik csak szokásból isszák, mással készíttetik el, s következetesen citrommal és rummal fűszerezik, és reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá.

Azt mondom, hogy minden csésze tea egy önportré.

Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészítés művészetét, hogy a hangulatait egész hűen tudta vele visszaadni. Az udvarlójának pedig úgy nyújtotta át, hogy néha vallomás volt – forró és félreérthetetlen -, néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kíváncsiságot. Az ínyencek mámoros lakomák után jégre teszik és így isszák. Keserűen, langyosan a filozófusok itala. Néha egy fantasztikus idillt fest alá, rubinszínűen és forrón, bő rummal, de mérges-feketén egy kegyetlen nő minden erotikumát, egy rőt szépség kacaját, trombiták roppant harsogását hozza eszembe. Máskor vad és féktelen, hogy szinte megfélemlít. Egy csepp tejjel megszelídítem. Ilyenkor megadja magát, összetörik, ellágyul. Ha a cukorsüveg pilisét vetem belé, és enyhe citromvízzel vegyítem, a betegeknek nyújtom. Ez a szirupédes folyadék a gyerekkorom emlékeit, unt párnák redőzetét, egy régi csésze porcelánját s az anyám áttetsző kezét idézi vissza. Vannak azután fantaszták, akik csak a páráját és aromáját szeretik, s a csészére hajolva álomútra kelnek Kínába, Ceylonba vagy a Szunda-szigetekre, oda, ahol ez a keserű és egzotikus gyökér terem. A tea az álmodók bora.

Olvasom, hogy a párizsi szalonokban a tea divatba jött. A franciák már majdnem úgy isszák, mint a keletiek, akik a gyomrukat mossák vele. Nekem, aki kicsit ázsiai vagyok, fáj látni, hogy lesz európaivá ez a józan és szelíd ital fecsegő és felületes emberek között, akik édes süteményeket harapnak hozzá, és nem tudják becsülni az értékét. Talán egy kis atavizmus is hozzájárul a szeretetemhez és a haragomhoz. Úgy érzem, hogy a kínaiaknak van igazuk, akik szertartásosan fapálcikákkal szörpölik, vagy a japánoknak, mikor a párázó csészéket Buddha-szobrok alá teszik, és ott a sápadt gőzben imádkozva és elmélkedve teáznak. Nekem a magányos teázó az ideálom. Maradjon a tea titok és intimitás. Bezárt ajtóknál, leengedett függönyök mellett, egy kályha és egy macska társaságában szeretem inni, mértékkel hörpinteni, komoly kortyintással, mint az igazi alkoholista a bort. A családiasság szentélyeiben vén bútorok és emlékek között van otthon ez a drága nedü, a kelő nap országaiban, meleg emberek lelkében, s a szakállas és komoly szlávoknál, akik mintha egy örökös titkot rejtegetnének. A társaság banálissá teszi. De ha egyedül vagyok vele, mélyen és egyszerűen valami közönyös vidámsággal gondolok, életre és halálra. Egy kortyban átfogom az egész valómat. Végre ez volt az első íz, ami gyenge ínyemre csöppent, az élet első íze. Egy bölcsőt látok, a kamillatea édeskés gőzeiben, s mellette a femme sage-t, aki egy kanállal óvatosan közeledik síró szájamhoz. A kezdet és a vég játékát, az élet táncát, a nyugodt és megnyugtató cserét érzem. Mert az utolsó pillanatban, midőn már minden ital hűtelen lesz hozzánk, még erősít és biztat a tea, a hű, a kitartó tea, amelyből néhány csöpp fanyaron és zamatosan, az ellentmondó életet szimbolizálva – útravalóul – az ajkamra gördül. Újra valaki áll majd az ágyamnál visszafojtott lélegzettel, figyelve, kezében egy ezüstkanállal…”

Megjelent: A Hét, 1910. december 11.

A kiemelést és a fotókat én tettem a szövegbe. Véleményként csak annyit tennék hozzá, hogy szerintem a társaság nem teszi banálissá a tea-élményt. Hozzáértő, de legalábbis műkedvelő embereknek átadható a tea-tudás,  varázslatossá teljesedik ki az élmény.

Kosztolányi teás elköteleződéséről bővebben

Kosztolányitól további olvasnivaló, valamint a fenti szöveg forrása

Jó teázást! MsTea